Üdv kedves Olvasóim!
Éppen a buszon ülök, és Frankfurt fele haladok, amikor ezeket a sorokat írom. Bár mikor publikálom, már ott leszek…
Megint elég régen írtam legutóbb. Azt hiszem azt ígértem, hogy megpróbálok hetente írni egy bejegyzést. Hát… már rádöbbentem, hogy ez kivitelezhetetlen, szóval módosítom „minden 2-3 hétben megpróbálok írni egyet”-re! J
Hogy miért megyek Frankfurtba? Meglátogatni a Keresztapukámat, csak hogy egy okot mondjak. De azzal is érvelhetnék, hogy mert szünetem van holnaptól, egészen következő hétvégéig. Illetve a szünet az „csak” a jövő hét, de pénteken megint STIB (BKV) sztrájk lesz, ezért nincs már holnap sem tanítás. Jó mi?! Ha sztrájk van, akkor megáll az élet itt, nem ám taxiznak… Hohooo! :D A legfőbb indok pedig az, hogy kicsit besokalltam a többiek töketlenkedésén. Eddig minden egyes hétvégére terveztünk egy kirándulást, és egy sem valósult meg… Eldöntöttem, hogy a szünetben nem fogok otthon tespedni végig. Úgyhogy tegnap éjjel SMS-ben megegyeztem a fogadóbizottsággal, hogy megyek, megvettem a jegyet és voilá, most itt ülök és gépelgetek. Csak négy napra jöttem, hétfő reggel megyek vissza. Utána elvileg a szünet hátralevő részében Maastrichtba és Luxemburgba megyünk, de ugye nem lehet tudni…
Persze ez is úgy indult, hogy Hollandiába megyünk egy kis városba a karneválra – mert karnevál szünet van, ergo tele van a környék különböző rendezvényekkel-, utána Amszterdamba az egyik volt Erasmusost meglátogatni. Mondanom sem kell, hogy semmi nem lesz ebből, SEM! :D Remélem értitek, miért mondtam, hogy picit idegesítő már ez a ’teketóriázás’ (de szép szó!).
Változatlanul minden rendben, szeretek itt lenni. A család kedves, idő javulgat, stb. stb. (lásd. előző bejegyzésben)… Raphael (kisöcsikém) annyira aranyos, és úgy szeretjük egymást, hogy elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogyan fogom hazavinni. J
Fú, képzeljétek mi történt a minap… Végre van egy izgi sztori a tarsolyomban!
Estefele beültünk a többiekkel egy helyre, utána olyan 9 - fél 10 fele elindultunk haza. Azon a napon pont nem jött egyik barátnőm sem, akivel egy metróvonalon lakunk… Zötyögtem hazafele, amikor felszállt egy kevésbé szimpatikus fiatalember. Különösebben semmi konkrét hibája nem volt, csak olyan… bizarr volt. Egy megállóval az enyém előtt, amikor megszólalt a „kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak!” sípolás, kitépte az ajtó mellett ülő lány kezéből a táskáját és elfutott. Persze a lány sikított, és akkora lélekjelenléte volt, hogy utánaszaladt, pedig már tényleg majdnem becsukódtak az ajtók. A sztorit nem tudom folytatni, mert nem szálltam le megnézni, hogy végződik. Annyira elképedtem, de főleg a többiek reakcióján. Úgy reagáltak, hogy nem reagáltak, a „nem láttam és nem hallottam semmit” stratégiát választották… Szánalom. Én voltam az egyetlen, aki elővette a telefont, hogy segítséget hívjon, csak rájöttem, hogy nem tudom a kinti rendőrség számát… (azóta tudom, hogy a 112-t bárki, bárhonnan, bármikor hívhatja!) Körbenéztem és tényleg rezzenéstelen arccal ült mindenki a helyén. Egyedül egy srác volt még rajtam kívül, akin láttam, hogy mindjárt szrtókja lesz. Hozzátenném, hogy az összes metró be van kamerázva, és egy szinte hibátlan kerületben lakom. Persze tudtam, hogy létezik bűnözés ebben a városban is, csak azért nem lát ilyet az ember mindennap (jó esetben). Az ironikus rész az egész történetben az, hogy amikor vártam a metróra bemondták, hogy vigyázzunk az értékeinkre, mert zsebtolvajok ólálkodhatnak a metró területén… Égi jel, vagy karma? Ki tudja… mindenesetre elég durva volt…
Mindezek ellenére ne pánikoljon be senki, Anyu, Apu Ti se! Vigyázok magamra és leginkább többen közlekedünk. Ez az eset bárhol megtörténhetett volna, bárkivel.
Most 19.30 van, és csak most kezdett sötétedni… Jó érezni, hogy közeledik a tavasz! J
Mindenkinek kellemes március 15-i szünetet kívánok, amennyiben addig nem jelentkeznék!
